Kilencven éve, 1921. november 27-én (más források szerint 25-én) született, és harminc éve, 1981. május 27-én hunyt el Pilinszky János, a huszadik századi magyar irodalom egyik legizgalmasabb és legtitokzatosabb személyisége.

„…őseiben a költői tehetségnek semmi nyoma nem fedezhető fel. Nővérében és annak gyermekeiben sem mutatkozott meg ilyen adottság. Gyermeke nem lévén az utódokban e speciális szellemi képesség nem vizsgálható.” – említi Költők, gének, titkok című könyvében Czeizel Endre professzor.

A költőt édesapjához fűződő ellentmondásos viszonyának nyomai végigkísérték az életén. Az idősebb Pilinszky János nem nézte jó szemmel, hogy fia nem valamilyen „férfias” foglalkozást választ magának, hanem az íráshoz érez kedvet. Az ifjabb Pilinszky édesanyja, Baitz Veronika törékeny, beteges asszony volt. 1937-ben 45 évesen vesztette el férjét, aki az első világháború alatt szerzett gyomorfekély elhatalmasodásának következtében halt meg. Pilinszky János ekkor mindössze 16 esztendős volt. Ebben az időben az anyai nagynénik nevelték, apja halála után a szűkebb családi kört kizárólag nők jelentették a leendő költő számára. Az érzékeny embert – apja korai halála, anyja betegsége, illetve amiatt, hogy nem tudott megfelelni az apai elvárásoknak – élete végéig lelkiismeret-furdalás gyötörte.

A piaristákhoz járt gimnáziumba Budapestre, az intézményt a két világháború közötti időszak legkiválóbb középiskolájaként tartották számon. Pilinszky itt eszmélt rá a költészet, az irodalom lényegére. Első verse – Anyám címmel – nyomtatásban, 1938-ban, 17 éves korában a Szent István Társulat által alapított képes hetilapban, az Életben látott napvilágot. A következő évben pedig először közölték művét a Vigíliában, amelyben később sorra jelentek meg figyelemreméltó írásai.

1939-ben, érettségi után először a jogi egyetemen tanult, de a kifinomult, érzékeny fiatalembernek a fantáziáját a művészetek, az irodalom jobban megragadták, s egy félév után a bölcsészkaron folytatja tanulmányait. Egyetemi végbizonyítványát megkapta ugyan, de diplomázni nem tudott, mert még abban az évben (1944-ben) ősszel – gyenge testalkata és tüdőproblémái ellenére – katonai szolgálatra (légoltalmi tüzérnek) hívták be.

1946-ban jelent meg első verseskötete Trapéz és korlát címmel, s már ennek óriási hatása lett: 1947-ben Baumgarten-díjjal jutalmazták. Pilinszky is azon költők, művészek közé tartozott, akik nem illettek bele az ötvenes évek irodalompolitikai elképzeléseibe. A koalíciós időkben még publikálhatott a Válasz, illetve az Újhold folyóiratok hasábjain, s még a kommunista hatalomátvétel előtt néhány hónapot ösztöndíjasként eltölthetett Svájcban és Olaszországban is. 1951 és 1956 nyara között nem jelenhettek meg művei nyomtatásban, ekkortájt a Szépirodalmi Kiadó külső munkatársaként korrektúrázta mások írásait.

Az 1956-os forradalom után egy évig a Magvető Kiadó felelős szerkesztőjeként tevékenykedett, majd haláláig az Új Ember meghatározó munkatársa volt. 1959-ben megjelent a második verseskötete a Harmadnapon. 1970-ben Nagyvárosi ikonok címmel gyűjtötte kötetbe verseit. A régi és új verseit tartalmazó kötetét, a Krátert 1976-ban adták ki.

A hetvenes évek második felétől inkább prózai műveket alkotott – Beszélgetések Sheryl Suttonnal című remekében művészet, tudomány és valóság viszonyát kutatja. Élete utolsó éveiben egy egészen sajátos regény tervei foglalkoztatták, amelyben nem az életrajzát, hanem a figyelme életrajzát kívánta megírni: az Önéletrajzaim címmel tervezendő vertikális műben „legalább negyvenféle ember lennék…” – említette egy interjúban.

1971-ben József Attila-díjat vehetett át, halála előtt egy évvel, 1980-ban kapott Kossuth-díjat.

Pilinszky műveiben az ember olyan drámai lényként jelenik meg, akinek a számára a létezés egyszerre szenvedés és öröm, egyaránt átéli a létezés tragikumát és derűjét is. Nemcsak alkotásait, de a költő életének különböző szakaszait is ellentmondások, sokféleségek jellemzik.

Katolikus költőként élt és alkotott a kommunista pártállam idején. Méghozzá olyan katolikus költőként, akinek egyik legmegrázóbb élménye, s egyben művészetének egyik legmeghatározóbb termékenyítője a holokauszt borzalma. A Harbach 1944, illetve a Francia fogoly című verseit tartják ennek legjellemzőbb példáinak.

Az érzelmek sokszínűsége lengte körül magánéleti kapcsolatait is, hiszen több felesége is volt, miközben – vélhetően soha meg nem élt – homoszexuális vonzalmai is támadtak. Czeizel Endre írja a már említett, írók, költők családfáit vizsgáló könyvében, hogy Pilinszky tizenévesen „hat-nyolc éven át szerelmes volt egy férfibe, aki nem is tudott róla.”, illetve: „E homoerotikus vonzalom azonban kínzó volt számára vallásossága miatt, ezért bűnösnek érezte magát.” 1955-ben, első feleségével, Márkus Annával való néhány hónapos házasságának kudarcában is latens homoszexualitása játszhatott szerepet Czeizel szerint. 1970-ben ismerte meg Jutta Schärer vallástörténészt, akivel fél évtizeden áthúzódó viszonyt kezdett, s akit mint élete egyetlen nagy találkozását említette később. 1978-ban 57 évesen találkozott Ingrid Ficheux-vel, a huszonéves zeneművésznővel, akivel azonnal egymásba szerettek, s két év múlva összeházasodtak.

Czeizel Endre egy néhány éve készült beszélgetésben így mesélt erről: „Ott volt Pilinszky János, aki tudta magáról, hogy homoszexuális, és a férfiakba volt szerelmes. Ő erős istenhívő volt, és mivel ezt Isten bűnnek tekinti, soha nem volt férfivel kapcsolata. Aminek persze megvolt a következménye, mert elvett egy kiváló szobrásznőt [valójában gitárművészt – NS], akinek én földolgoztam a levelezését. Nagyon meghatott, mert ez az asszony (…) azt írja, hogy »János, én ugyanúgy imádlak téged, mint szerelmünk hajnalán, de ezt a maszatolást hagyjuk abba!«”

Számos félreérthető mondat lelhető fel a költő életművében, ilyen az alábbi részlet is, a Beszélgetések Sheryl Suttonnal című prózai alkotásában olvasható önéletrajzi elem: „A háború előtt, kívülről nézve talán betegesnek mondható félénkségem ideig-óráig eretnek vonzalmakba sodort. Ezt se akkor, se most nem bánom, és nem szégyellem. A háború és az utána következő kollektív megrázkódtatás azonban – anélkül, hogy akartam volna – ismét visszaszorított a közösbe, az élet és benne az emberiség átlagába.”

Végezetül álljon itt a homoszexualitásra szó szerint utaló egyik legérdekesebb verse, a hetvenes évek közepén íródott Kenyér:

„A fedő bünről, ahogyan a bünt
bün mögé rejtik. Erről kell beszélnem.
Ismertem egy fiut. Szürke volt,
mint a tészta. Teste, mozgása mégis
száraz, ideges. Ma sem tudom, hogyan.
Csupán titkának természetét sejtem.
Ma már gyanitom, ez az egyetlen rossz.
Lehetek gyilkos, homoszexuális,
de mindhalálig táplálni a pépet,
a kezdetben oly semminek tünő
kenyérbelet, amit idővel
rátapasztok arra, ami a legtöbb,
attól fogva mindennek vége van.
Bár ha éppen őt, azt a fiut nézem,
tán forditva és jogosan
azt mondhatnám: volt benne valami szikár
és iszonyu. De a testét
átitatta a szürkeség, mitől
piszkos lett, mint a kihült kenyértészta,
mely végitéletében se más.
És mégis minden kenyér ízét elfeledve,
először eszem végre kenyeret.”

Nagy Sándor